„Drága Zs,

Remélem, jól aludtál. Nagyon reggel van még, nem tudom, mit mondhatnék. Hagytam neked kulcsokat, és még egy kis ezt-azt. Meg kell, hogy várj. Mindig csak váratlak, tudom, ne haragudj rám. Szeretsz ennyire, erős lány vagy, menni fog. Nekem is nehéz, hidd csak el. Találkozunk még. Ha visszajöttem, feleségül veszlek!

Szeretlek, vigyázz magadra!”

            Életemben először lógtam az iskolából. Mintha minden elölről kezdődött volna. Elfogyott az erőm, több barátom is volt, csak tengődtem. Lassan felejtődött minden. Mintha nem is lett volna, de igazából nagyon szenvedtem nélküle. Már rég nem beszéltünk, amikor SMS-t kaptam: Holnap otthon leszek!

            Másfél év telt el, mégis, rettentő izgatott lettem. Eldöntöttem, a mentolszínű ruhámat fogom felvenni. Annyira vártam már, hogy újra megölelhessem, rám nézzen, hogy egyáltalán vele legyek. Túl hosszú időt töltöttünk el egymás nélkül. Féltem, hogy nem lesz ugyanolyan. Mindenesetre, felhívtam őt, hogy mindent tudjak. Azt beszéltük meg, hogy késő este találkozzunk. Éjfélkor.

            Alig tudtam kiosonni, de annyira elszánt voltam, hogy minden jól működött. Kitaláltam terveket, jó szövegeket, mindent. Kellemes volt az éjszakai levegő. Nem volt annyira hideg, de lehet, hogy csak nekem volt melegem. A mentolszínű fodrokat lengette a szél, a hajamba is belekapott. Megnövesztettem, kiengedve hordtam, nem csináltam vele semmit. Természetes volt, ezzel is nagyobbnak tűntem. A cipőm kopogás visszhangzott. Teljes csend honolt. Végre megláttam őt. Ott állt, mint régen, mint azon a novemberi estén. A szerelmem. Szaporáztam a lépteimet.

            Sírva fakadtam a gyönyörűségtől. Még mindig nagyon szép volt, férfias, ugyanaz a finom illat. Nem változott semmit a legnagyobb örömömre. „Olyan vagy, akár egy angyal.” Nem jött ki hang a torkomon, csak szorítottam, zokogtam, és arról faggattam, hogy ügye most már nem fog itt hagyni? Ügye velem marad? Bólogatott, mosolygott, és elkezdett mesélni, mi minden történt vele. „De remélem, azért nem remeteként éltél, míg nem voltam itt.” Nem mertem neki bevallani, hogy volt több barátom is. Látta rajtam, hogy zavarban vagyok, így ő szólalt meg: Teljesen természetes. Én sem bírtam magammal. Semmi baj. Mosolygott, és éreztem, hogy tényleg nincs baj. Lehettünk mi akárkivel, ha a másikhoz foghatóval nem találkoztunk. „Minden lányban téged kerestelek. Még el is szégyelltem magam. Annyira jó, hogy most itt vagy!” Hajnalig csak őt hallgattam. Megvártuk a napfelkeltét, de nekem sietnem kellett haza.

            Onnantól kezdve, mint aki újjászületett. Nem volt feszültség bennem, újra jó volt a tanulmányi eredményem. Közeledett a továbbtanulás, ami ugyan elvette az energiáimat, de az édesem eltűrte, szorított értem, velem volt. Támogatott, amiben csak tudott. Az érettségim jobb lett, mint vártam. Túl voltunk a banketten, a családi fogadáson, de az még hátra volt, amikor a szerelmemmel lehettem. Azt mondta, mindenképp kettesben szeretné velem tölteni az estét, feltétlen menjek át.

            Igazából, nem számítottam semmire. Úgy voltam vele, hogy egy fantasztikus éjszakát töltünk együtt. Ilyen-olyan extrákkal. Megünnepeljük a magunk módján, hogy minden sikerült. Megérte, amikor nem voltunk együtt csak azért, mert én tanultam. Vagy éppen ő nem ért rá. „Ha visszajöttem, feleségül veszlek!”

- F I N -

            Másnap minden szünetet velem töltött iskolában. Nem mondom, hogy rossz volt. Dejavu érzésem támadt, előjöttek a régi érzések. Szerencsére megálljt tudtam parancsolni, annál is inkább, mert ismerős lépteket hallottam. Ő szaladt fel a lépcsőn. A volt barátom ezzel tényleg ráébredt arra, hogy nem láncolhat magához. A kedvesem azt közölte velem, hogy élete nagy lehetőségét szalasztaná el, ha most itt maradna. Ezért elköszön.

            Mennyi időt kell kibírnom nélküle? Egy nap? Kettő? Egy hét, egy hónap? Mennyi? Csupán csak egy év, várjam meg. Elhomályosodott minden, a könnyeimtől nem láttam semmit. „Naaa…” Megölelt, és amikor engedni akart, én csak azért is tovább szorítottam. „Mennem kell. Várj meg. Minden rendben lesz. Te tanulj, én megvalósítom az álmaimat. Vissza jövök, ne aggódj. Fogunk levelezni, és ha úgy adódik, telefonálni is fogok. Nagyon fogsz hiányozni, de ezt most ki kell bírnunk. Mind kettőnk érdekében.” Ájulás kerülgetett. Akkor lehettem félájult, amikor megfogta az arcomat, és az ajkaimon puha párnácskákat éreztem. Egy utolsó mosoly, és elment.

            Úgy tettem, ahogyan azt mondta. Vártam rá, tanultam, itthon érvényesültem. Alig telt el hét a nélkül, hogy ne kaptam volna tőle levelet. Ha nem is tudtunk mindig beszélni, de intenzíven leveleztünk. Így tudtunk egymásról mindig mindent. Rettenetesen hiányzott. Amikor vele lehettem volna, inkább aludtam vagy gitároztam. Verseket, dalokat írtam hozzá. Ezzel is felejtetve a hiányát. Amikor aludtam, szinte mindig vele álmodtam. Amikor írtam, éreztem, hogy velem van. Az egyik nyári, pénteki estén azonban találkoztam valakivel, aki nagyon emlékeztetett rá.

            Ő úgy bánt velem, ahogyan a szerelmem is tette. Becézgetett, az ölébe ültetett, babázott velem. Szeretett. Sokszor sütiztünk, sétáltunk. Ettől többet nem terveztem vele soha. Bár nagyon jól esett a kedvessége, tetszett a hasonlóságuk, nem engedtem a csábításnak. Hideg, kék szemei voltak, de úgy tudott rám nézni, hogy rögtön melegem lett. Utólag kiderült, azóta se nézett úgy senkire. Egy ilyen nézése alkalmával, mintha újra lejátszódott volna a búcsúzás, az arcomat tartotta a kezében, és párnácskák értek ajkaimhoz. A hatás teljesen ugyanaz volt. De mégsem az a férfi volt, akibe én annyira beleszerettem. Ekkor mondtam el, hogy mi a helyzet a magánéletem ezen részével. Sok mindent tudott rólam, de ezt nem. A nyár elröppent. Rengeteg jó dologban volt részem, szórakoztam, cigarettáztam. Otthon levendulákat ültettem a kertbe. Imádom az illatát. Egyik délelőtt azonban a nyugodtságból félelem lett. Vagy inkább izgalom. Nem tudom leírni az érzést.

            Jött a postát, átvettem a leveleket. Köztük az édesem levelét is. Végtelenül örültem, hogy még mindig gondol rám, és kíváncsian vártam a levél tartalmát. Az olvasottak nem tetszettek. Tovább kell maradnia, de csak pár hónappal. A karrierje miatt. Elhúzódott minden, nem hitte volna, hogy ilyen hamar sikeres lesz. Egy biztos: Nem utazhat vissza az elköszönése évfordulóján. Szörnyen mérges lettem.

            Le kellett higgadnom ahhoz, hogy megtudjam neki írni, mennyit szenvedek nélküle. Karrier ide, vagy oda, itthon a kisbabája várja, aki nem tudja őt nélkülözni. Arra kértem, siessen haza, minél előbb legyen itthon. Legyen velem, legyünk együtt. Reggelizzünk az ágyban, bámuljunk ki az ablakon és beszélgessünk mentolszínű ruhákról. Mesébe illő dolgok történtek ezután.

            Hónapokig nem kaptam választ a levelemre. Kezdtem pánikba esni. Mi van, ha azt hiszi, akadályozni szeretném őt csak azért, hogy velem legyen? Mi van, ha ennyire megbántottam? És ha valaki mással törődik? Borzalmas volt belegondolni. A tanév is elkezdődött már, amikor leszállva a buszról valaki nagyon is ismerős személy állt háttal. Nagyon jól tudtam, hogy ő az. Semmihez sem fogható az ilyen. Pillangók röpködnek ide-oda, és jól tudod, nem tévedhetsz. Én sem tévedtem. Megkopogtattam a vállát biztos, ami biztos alapon. Úgy fordult meg, mint amikor megmutattam, hogy áll rajtam a ruha. Az arca ki volt pirosodva, a szemei mintha azóta még szebbek lennének! Gyönyörűbb volt, mint az előtt.

           „Próbáld fel, látni szeretnélek benne.” Rohantam ki a fürdőbe és felkapta azt a gyönyörűséget. Bámult ki az ablakon, mint a múltkor, észre se vette, hogy nyílt az ajtó. Megérintettem a vállát, és amikor megfordult, tőle szokatlan tekintettel nézett rám. Melegen, kedvesen, mint addig még soha. Aztán végre megszólalt: Hm, csinos vagy! Nagyon mosolyoghattam, mert elkezdett kuncogni. Felém nyújtotta a kezét: Elmegyünk sétálni? Bólintottam, és kéz a kézben sétálgattunk. Amikor váratlanul megjelent az anyukám.

            Nem veszekedett, nem kezdett el ordibálni az utca közepén. Hagyta, hogy azzal legyek, akit szeretek. Feltételezem, azért, mert látta, mennyire boldog vagyok mellette. Biztonságban, jó kezek között. Köszöntünk, érdeklődött, hogy mikor érek haza, és egy utolsó mondat: Otthon beszélünk. Nem fenyegetően, nem rosszallóan. Nem is féltem haza menni. Ellenben, a magabiztos férfiből mellettem hirtelen zavart fiúcska lett. Siettünk is haza. Azt mondta, most inkább menjek, a ruha maradjon, csak menjek már. Puszit nyomott az arcomra, és már ott sem volt.

            „Hali!” Anya furcsán nézett rám. Nem tudta hova tenni az előző látványt. Éreztem, most játszódik le benne minden, ami az elmúlt néhány hónapban történt. Csinált nekem szendvicset, evés közben kezdett faggatni.

-         Mióta tart?

-         Alig pár hónapja. Miután szakítottunk.

-         Szereted?

-         Nagyon.

-         Ő is téged?

-         Nem tudom. Úgy érzem, hogy igen. De tőle kellene inkább megkérdezni.

-         Nem örülök neki. De nem is foglak tiltani tőle. Mióta vele vagy, mert ezek szerint vele voltál az utóbbi időben, sokkal boldogabb vagy. Jó irányba változtál. És ha ehhez ez kell, akkor legyen. Nagyon vigyázz magadra! Ügye érted?

-         Persze, ne aggódj.

Mosoly és ölelés. Anyukámra ez valahogyan nem vall, de nem foglalkoztam vele. Örültem, hogy nem szidott le, és hogy a ruhát se kérte rajtam számon. Este, lefekvéskor bejött hozzám még egy utolsó konzultációra.

-         Szép ruha, és jól is áll, de vissza kell neki adnod. Tőle kaptad, nem?

-         De. Ő vette nekem. Annak jeléül, hogy mennyire szeret.

-         Érdekes. De nem volt illendő elfogadnod tőle.

-         Anya…

-         Jó, jó. Elintézitek egymás között. Apa tud róla?

-         Nem. De ne is mondj neki semmit, rendben?

-         Nem ígérek semmit.

Ezzel kiment. Én vártam a holnapot. Még mindig nem tudtam, hogy mi fog jönni. Nem tudtam, hogy minek nevezzem a jelenlegi kapcsolatomat.

            Vasárnap reggel volt, a telefonom csörgése keltett. Ő volt az. „Ma nem leszek itthon egész nap. Otthon minden jól ment?” Foglalkozik velem, érdeklődik. Ennek már jelentenie kell valamit. „Persze. Nincs semmi baj.” Csacsogtunk még egy kicsit, semmitmondó dolgokról. De mennie kellett. „Most tegyük le, nem marad pénzem. Légy jó. Szeretlek.” Egy hang se jött ki a torkomon. Mire megtudtam volna szólalni, már le is rakta. Most mondta az először, hogy szeret. Átéléssel. Boldogság volt minden perce a napomnak. Ez csak addig tartott, míg nem jelentkezett a volt barátom.

            Találkozni szeretett volna velem, mert őrülten hiányzok neki. De hát minden nap találkozunk, mire ez a felhajtás? A szívem győzött, találkoztam vele. Mintha évek óta nem találkoztunk volna. Magához szorított, még csókot is próbált adni. Én nem engedtem, csak egy embernek engedem az ilyesmit. A kezemet akarta fogni, de én csak belékaroltam, mint akik jóban vannak. Tudtam, hogy nem egy baráti találkozóról van szó. Vártam, hogy végre bele kezdjen, miért is van itt. Jól telt a délután, de a találka végén ütött a kérdés: Nem kezdhetnénk újra? Úgy tekintettem a most tőlem távol lévő férfire, mint a páromra. A válasz természetesen nem volt. „Miért nem? Van valakid?” Ekkor elmondtam, hogy igen, néhány hónapja azzal vagyok, akit a legjobban szeretek, ne haragudjon. Ennyivel nem érte be.

           „Tudod, én neked adtam magam. Ha nem lehetek veled, akkor mással sem. Elvakultan szeretlek, nem vágyom más fiú társaságára. Itt és most kijelentem neked, hogy egész életedben melletted leszek, bármi is történjék. Mindig veled leszek.” Mosolygott, és adott egy puszit a homlokomra. „Köszönöm.” Arról azonban megint csak nem esett szó, hogy mi lesz a lánnyal. Szakít, vagy marad minden a régiben? Mi lesz? Nem tudom, mivel érdemeltem ki az ez után következő szerencse áradatott, de nekem csak jót tett. Nyilvánvaló.

            A lány félrelépett. Mit volt tenni, bevallották egymásnak, hogy nem igazán voltak hűségesek egymáshoz. Arról, hogy ki kivel, nem esett szó, teljesen mindegy is volt. A lényeg, hogy így már nem akarták folytatni. Részben örültem, de engem legalább annyira megviselt, mint őt. A mindig sugárzó, kék szemei most szomorúak voltak. Sápadt és kedvtelen. Amikor simogattam a kezét, azt elkapta onnan és felállt. Járkált, ide-oda. Mondtam, hogy én inkább elmegyek, nem zavarom. Rakja rendbe a gondolatait. Először legyintett, nem tartott vissza. Már nyitottam ki az ajtót, amikor azt becsapta, átfogta a derekamat és a vállamra borult. Meleg, nedves dolgot éreztem a vállaimon. A könnyei voltak.

            Innen már nem volt visszaút. Vele maradtam. Akkor már engedte magát. Engedte, hogy öleljem, hogy simogassam, hogy fogjam a kezét. Közben elmondta a kapcsolatuk történetét. Volt, amin nevettünk, de olyan is, amin inkább sajnálkoztunk. Amikor befejezte, kérte, hogy most ne hagyjam egyedül, holnap úgy sincs iskola, aludjak nála. Rózsaszín limonádé volt még mindig a fejemben, persze, hogy ott maradtam. Maradtam, pedig tudtam, hogy mire kellek.

            Néhány rosszul irányzott érintés után úgy döntöttem, hogy kiállok magamért, és ma nem hagyom, hogy a játék babája legyek. Kérdeztem: Biztos? Persze, hogy biztos volt. Hirtelen ötlettől vezérelve kijelentettem neki: Ha most megtesszük, azzal kimondjuk, hogy mi együtt vagyunk. Biztosan ezt akarod? Láttam rajta a visszalépést. Nem akarta ő ezt komolyan, igazán soha. Az éjszaka csendesen, alvással telt, egymáshoz közel, összebújva. Megint álmodtam a mentolszín ruháról, a párás levegőről. És róla. Reggelre ő is, és én is olyanok voltunk, mintha kicseréltek volna.

            „Ügye, hogy így sem volt rossz?” Hümmögött, zavartan mosolygott. Jól ismerem ezt, a férfi büszkesége nem mondat ki vele ezt-azt. Jó volt, tudom én, és ő is. Korán volt még, de azon a reggelen mindent együtt csináltunk: ágyban reggeliztünk, együtt rohamoztuk meg a fürdőszobát, együtt fésülködtünk, együtt hallgattunk zenét. Mindent, de mindent együtt tettünk. Bámultunk ki az ablakon, amikor felnevetett: Ilyet is csak veled lehet. És nyomott egy puszit az arcomra. Majd megszólaltam: Szeretnék egy mentol színű ruhát.

-         Tudom.

-         Honnan?

-         Álmodban emlegetted.

-         Ja…

-         De most rohanj, ne találjanak itt.

Otthon minden a lehető legjobban ment. A szüleim elégedettek voltak, jó volt a kedvem, nem veszekedtünk, bármikor szólhattak hozzám. Ők talán annak tudták be, hogy nincs fiúm, így nincs, ki elvegye az eszemet. Pedig ha tudták volna, hogy mi is történik! Nem, inkább ne. Még mindig egy titkos kapcsolatnak tekintettem. Délután csörgött is a telefonom. Alig hittem el, hogy ő az. Naiv kis eszemmel azt gondoltam, hogy máris hiányzok neki. De azt közölte velem, hogy a mentol színű ruhám már útban van hozzám. Nézzem meg, mennyire szeret! Rengeteg dolog kavargott akkor bennem.

         Nem kell drága dolgokat vennie nekem ahhoz, hogy megmutassa, szeret. Nem azért mondtam, hogy mit szeretnék, hogy azt máris megvegye nekem. És mit fogok mondani, honnan ez a gyönyörű, drága holmi? A jó Isten adta? Okos lány, mondta. Ezzel nem hízelegni akart, igazán, nem is megmutatni valamit. Csak adni valamit cserébe azért, hogy vele maradtam, és nem hagytam egyedül. Neki ez sokat jelent. Nekem semmiség volt, hiszen a legdrágább ember, akivel eddig találkoztam, még szép, hogy vele maradok jóban, rosszban. Pár hét telt el, amikor megérkezett a ruhám. Végtelenül boldog voltam, ugrottam a nyakába, mint régen. De tanácstalan voltam: Hogyan lehetne ellensúlyozni ezt a hatalmas szívességet? És tényleg, mit is mondok a szüleimnek?

            A nap nagyon érdekesen telt. Őszinteségi rohamokkal volt tűzdelve. Elmondtam a barátomnak, hogy nagyon szeretem, köszönöm a vele töltött időt, köszönöm, hogy általa új embereket ismerhettem meg. Köszönöm, hogy bele vitt egy másik társaságba, hogy velem volt, hogy számíthattam rá mindig. De ez már csak barátságként működhet. A szívem szakadt meg érte, könnyekben törtem ki. Rettenetesen fájt. De a valódi szerelemért mindent! Szomorkás hangulatomat a vészcsengő szakította meg: Jelentkezz!

            Kora délután küldtem az SMS-t: Tiéd vagyok. Minél előbb, annál jobb, nem csúsztam ki az időből. A második SMS, amire választ kaptam: Örülök. : ) Ezután jött csak a valódi szenvedés. Nem, hogy jobb lett volna, csak rosszabb lett. Látni a barátomat, hogy más lányokat hajkurász, látni a szeretett férfin, hogy nem is érdeklem. Borzalmas volt. Én abban hiszek, hogy nem véletlenül szenved annyit az ember, hogy megkapja azt, amit szeretne. Minél többet marcangolja magát, annál édesebb lesz, ha eléri a kitűzött célt. Ez ebben az esetben is így történt.

            Szerda volt, egy végtelenül fárasztó nap. Az pedig csak még elviselhetetlenebbé tette, hogy nem lehettem a barátommal. Elfelejtette velem ezt az érzést egy újabb szöveges üzenet: Tudsz jönni a 14:25-össel? A válasz természetesen igen volt. Akkor is azzal mentem volna, ha korábbival is mehettem volna. A szokásostól eltérően, nem voltak túl sokan. Foglalt nekem helyet, amitől végtelenül boldog voltam. Kérdezte, hogy hogyan szakítottam a barátommal és hogy az óta mi a helyzet. Hosszasan meséltem, mindenről. Megint úgy figyelt, mint azon a párás napon. Szavamat az eső szakította meg. Rögtön elkezdtem arról beszélni, hogy mennyire szeretem, ha esik. Nagyon belemerülhettem, mert még azt sem vettem észre, hogy engem bámul. Gondolt egyet, és a mutatóujját a számra tette. „Csitulj, kislány.” Bele kezdett a mondandójába. Mintha tudta volna, hogy arra fogom kérni, hogy akkor beszéljen ő. Leszálltunk, és kérdezte: Nagyon sietsz haza? Sietni, ha vele vagyok? Soha, van időm. „Akkor jó, mert ezt nálunk fogjuk folytatni.” Elkapott a félelem.

            „Ne haragudj, de nekem jelenleg az első helyen van a leckeírás és a tanulás. Segíthetsz nekem, így előbb végzek, és utána a tiéd vagyok.” Felhúzta a szemöldökét, és összemosolyogtunk. Az ő mosolya azonban más volt. De gyorsan elhessegettem a felmerülő félelmeimet.

-         Mondd, hogy kész vagyunk!

-         A-á, még van egy matek házi. Azzal gyorsan kész leszek.

Lefirkantottam, és ő már rántott is magához. Füzet, könyv, toll, ceruza, radír, minden a földön landolt, csak mi voltunk biztonságban egymás karjaiban. Nem hagytam volna ki egy pillanatot sem, miközben ő mosolyog. Nagyon tetszik, még a mai napig is. Szabályszerűen a hasára fektetett, a fejem a mellkasánál volt. Az az édes szívdobogás, amit már olyan régen hallottam. Talán még el is szundikáltam, annyira megnyugtatott. Volt is egy álmom arról a bizonyos mentolszín ruháról és az esőről. Angyali hangja ébresztett fel.

            „El ne aludjál itt nekem, a java még csak most jön.” Úristen, gondoltam, milyen java? Hol, mi? A nyakamba harapott, és egy újabb óra esett ki a fejemből, mintha ott se lettem volna. Még szerencse, hogy volt nálam sál, amit jó pár napig le sem vettem. Idővel, egyre több minden ragadt meg, egyre bátrabb lettem. Ez azt jelentette, hogy tökéletesen oldott állapotban voltam mellette. Amikor kitudtam zárni mindent, ha vele voltam. Olyan meseszerűnek tűnt, olyan hibátlannak. De ilyenkor jönnek a bonyodalmak.

            Türelmem akár egy birkának, de néhány hét után mégis csak türelmetlenné tett az, hogy ez vajon meddig megy így tovább. Titokban. Ha mi ilyen jól megvagyunk kettesben, mi szükség van még a barátnőjére? Szereti, persze. Én viszont nem tűröm, hogy tulajdonképpen két szeretőt tartson. Neki szegeztem a kérdést: Meddig fogjuk még ezt játszani? Nem kaptam választ. Letudtam magamban annyival, hogy neki ez nyilván nagyon kényelmes. Két lány is harcol a kegyeiért, melyik fiú ne örülne ennek? De csak elmondta: Neki nem is olyan kényelmes a helyzet, mint amilyennek látszik.

             Nagyon drága vagy. Ennyivel kommentálta a beszédemet. Kézen fogva jöttünk haza. Mintha az apukám lenne, lóbáltam a kezét. Kedvem lett volna egy mentolszín, fodros ruhában végig ugrándozni a lakhelyünket a párás időben, ami akkor volt. De inkább csak csendben fürkésztem az arcát. El volt gondolkozva. Még sose láttam valakit ennyire elgondolkozni. Észrevette, jegesen nézett rám. Megijedtem, rögtön elengedtem a kezét, és a félelem ülhetett ki az arcomra, mert akkor rögtön meglágyult. Szaporán lépkedtem, amit ő nem engedett, elkapta a karomat, magához húzott, és a járda szélére léptünk. A falnak dőlt és úgy ölelt, ahogy csak tudott.

            „Most nem csókolhatlak meg. De én mégis megteszem. Tőlem nem kell félned.” Lassan emeltem a fejem, és hirtelen förmedtem rá: Ne játszadozz velem, és a barátnőddel se! Azt akarta velem elhitetni, hogy ez nem játék. A barátnője nem sejt semmit. De az én barátom se. Tehát tud róla. Igen, itt jött a második menet. Nem sírva, csak szépen, nyugodtan, csendesen beszélve. A karjai még mindig a derekamon pihentek, és belőlem újra kiszakadt a szó.

            „Igen ám, de én képes lennék szakítani azért a barátommal, hogy veled legyek. Te ezt nem tennéd meg soha, mert nem szeretsz, ellentétben velem. Nem tartalak bunkónak vagy gonosznak. De arról előre szólhattál volna, hogy csak játszani akarsz. Akkor én is úgy fogtam volna fel. Lehettél volna nyugodt szívvel az ágyasom, lehettél volna a szeretőm. Én is ezt tehettem volna, teljesen tiszta lelkiismerettel. De nem, mert én idővel beléd zúgtam, és igaz, hogy te ezt tudtad, de úgy voltál vele, így csak érdekesebb lesz a játék. A szabályokon így sem változtattál, miért is változtattál volna? A meglévő szabályok sokkal kedvezőbbek a játék mostani menetének. Mit akarsz? Ki nevessen a végén?”

            Te céda, ezt mondta. De még véletlenül sem rosszallóan, volt a hangjában valami nagyon huncut. Mintha nagyon tetszene neki a helyzet. Egy porcelán babával a kezei között, akivel finoman kell bánnia, el ne törje. Annak csillogó, zöldeskék szemei rá szegeződnek, piros ajkai pedig remegnek. Láttam a szemében, hogy nem tud betelni a látvánnyal. Többet akart. A tarkómra tette a kezét, utána meg jött, aminek jönnie kellett. Rúzsos lett, amit nem tudtam megállni nevetés nélkül. Már ő is nevetett, ami megnehezítette a dolgomat, hogy le tudjam törölgetni. Mit mond otthon, merre járt, hogy vörös a szája?

            Ennyi érzelmet és ennyi hullámzást, mint amennyiben részem volt negyedóra alatt, még soha nem éreztem. Kérdeztem tőle, hogy mi jön ezután. Az ilyen kérdéseimre sose adott kielégítő választ. De most azt mondta, ha szakítok a barátommal, úgy bebizonyítom, hogy tényleg őt szeretem, de ő nem fogja megszakítani a kapcsolatot a barátnőjével. Részéről ugyanúgy fognak menni a dolgok. Egy darabig. Ad nekem egy esélyt. Úgy fog viszonyulni hozzám, mint egy lehetséges barátnőjelölthez. De csak úgy, ha szakítok a barátommal. Más különben ez nem fog működni. Miért én szakítsak? A válasz nagyon egyszerű volt: Neked könnyebb. Ha a múltkor is megtettem, most sem fog nehezemre esni. Tizenöt évesen nehogy már gondot okozzon nekem az ilyesmi. Ultimátumot is kaptam, ami azt írta elő, hogy három nap múlva jelentkeznem kell. Ha addig nem teszem meg, el is felejthetjük egymást.

            Ez tőle teljesen szokatlannak hatott. Nem így ismertem meg. Ezt már nem kedvesen adta elő, inkább ijesztően. De még ő mondta, hogy tőle ne féljek. Minden perc meghatározó lett attól kezdve. Senkinek nem beszélhettem semmiről, ez is a megállapodás része volt, így egyedül kellett megküzdenem vele. Mérlegeltem, minden gondolatomat kitöltötte. Szétszórt lettem, táplálkozni sem táplálkoztam megfelelően abban a három napban. Míg megfogalmazódott bennem a döntés: Neki adom magam.

            Eldöntöttem, ha kell, neki szentelem az egész életemet, leszek a kisbabája. Akkor vesz elő, amikor csak akar, a lényeg, hogy vele lehessek. Semmi sem számított, csak ő. Nem érdekelt az ez után jövő szenvedés, hogy hogyan állok a barátom elé. Semmi. Csak az általam kiválasztott férfivel akartam lenni, a többit már mellékesnek éreztem.

            A bármi, az elképzelhetetlen be is következett. Most ő rohant utánam, most én vártam meg őt. Megkérdezte, hogy mit szerettem volna még mondani neki. Közöltem vele, hogy így nem tudom elmondani, menet közben. Majd ha kettesben leszünk, elmondok neki mindent. Rám hagyta. Alig értem haza, amikor már mehettem is vissza. Hozzá.

            Egyedül vagyok itthon, mondta. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit akar nekem ezzel mondani. Így kénytelen voltam visszakérdezni, hogy „Igen? Mit tehetnék ez ügyben érted?” Tömören, lényegre törően: Gyere át. Tíz percet kértem, és már ott is voltam. Nem rég váltunk el ugyan, de én mindig úgy esek neki, mintha már évek óta nem találkoztunk volna. Most valahogy ő is így tett.

            Kedvesen betessékelt a szobájába, de ettől többre már nem is emlékszem. Egyedül a tekintete él bennem élénken és néha még mindig érzem az érintését a derekamon, ahogy a pólóm alá nyúlva simogatott. Gondolom, hogy mi történt. Valószínűleg az övé lettem, ahogy mindig is szerettem volna. Hat óra volt, amikor kisöpörte a hajam a szememből. Anyaszült meztelenül feküdtünk egymás mellett, és ugyan megjegyezte, hogy jó lenne még egy kicsit összebújva maradni, de öltözzek és menjek. Nem tenne jót, ha így találnának minket. Még szerettem volna megcsókolni, de csak egy aprócska puszi lett belőle. „Ü-üm.” Mintha csak azt mondta volna, hogy ne csináld, kislány, mert visszafordíthatatlan következményei lesznek. De azt megint csak nem tudtam elmondani, amit akartam.

            Mondanom se kell, ismét csend honolt. Ugyan a kedvem az egekben volt, ennek mindenki örült, főleg a barátom. Ha tudta volna, hogy mitől ez a kirobbanó energiám, vége lett volna a pályafutásunknak. Jó volt a kedélyállapotom, de egyben szomorú is voltam. Újra rádöbbentem, hogy megint visszalökött az élők közé. Ahogyan azt szokta. Vártam, hogy újra jelentkezik. Ekkor eszembe jutott, hogy milyen buta vagyok, hiszen most én jövök. Küldtem egy SMS-t neki, amiben felőle érdeklődtem. Választ nem kaptam. Mivel tudom, hogy elfoglalt ember, nem is foglalkoztam igazán az esettel. Sok dolga van, nem ér rá velem foglalkozni, teljesen egyértelmű. Igen, mert mással foglalkozott.

            Nem egy embertől hallottam, hogy van barátnője, akivel már évek óta tökéletesen megvannak. Gondoltam, ez csak eltántorítás, hogy hagyjam már békén, hogy lehetnénk mi együtt, felejtsem el, mert különben is, van barátnője. Sírásban törtem ki, amikor egy lánnyal láttam. Részben az elviselhetetlen féltékenységtől, részben a fájdalomtól. Egyszerre játszódott le bennem minden. Dühös voltam, szörnyen mérges. Nem értettem, hogyan képzelhette ezt. Direkt későbbi buszra szálltam, még véletlenül se akartam a közelében lenni. Nem volt ennyire egyszerű a dolgom, mert bevárta a 15:10-es buszt, és itthon találkoztunk. Ez kiverte a biztosítékot.

            Leszálltam, és egyenesen neki rontottam. Elkezdtem püfölni, tudom, hogy nem fájt neki, talán sehogy sem, könnyen le tudott fogni. A jelenetem a buszmegállóban végül úgy végződött, hogy magához szorított, simogatta a hajamat és csitítgatott, mert akkor már inkább zokogtam. Mindig is el akartam kerülni azt, hogy sírni lásson. Le ültetett az ölébe, zsebkendőt vett elő. Nála mindig volt zsepi. Bármikor, bárhol. Ahogy törölgette a könnyeimet azt kérte tőlem, hogy most mondjam el szépen, mit is akarok tőle. Úgy éreztem magam, mintha én lennék a kis japán lolita, ő pedig valami befolyásos személy. Én az esetlen modorommal, a kislányos bájommal és egyáltalán, végtelenül kislánynak éreztem magam mellette. Ő pedig egy megtermett férfi, aki úgy tart a karjában, mintha egy játék baba lennék, és várja, hogy elkezdjek beszélni. Hogy végre kimondja első szavait az ő kisbabája.

           Teljesen más útját választottuk a kereszteződés áthaladásának. Így sietősre vettem a figurát. Még talán direkt nem is mentem utána egyenesen. Átértem az úton, és elkezdtem rohanni utána. Megfordult, megvárt. Annyiszor elképzeltem már, hogy mi lenne, ha együtt mennénk haza. Végre összejött. És elérkeztünk ahhoz a bizonyos kapuhoz. Megpiszkáltam a nyakláncát, aznap már másodjára, de megcsörrent a telefonja. Azt mondta, neki most mennie kell. Nem tartottam fel, ezt meg is mondtam neki, átöleltem, és kiszaladt a számon: Csak annyira szeretlek. Amikor elengedtem, akkor mondta, hogy „Én is szeretlek”. Nem látok bele azóta se többet, mint ami. Én szeretem, így ő is szeretem engem. Én szerelemmel ő meg kitudja. Egyszer azt mondta, én a szomszéd kislány vagyok, aki gyönyörű. Bár ne mondana ilyeneket! Megkímélne egy-két szívkalimpálástól.

            Egy dolgot utálok benne, de azt nagyon. Megbolondít, utána meg visszalök a valóságba. Megtette már, nem egyszer, nem kétszer. Szerinte, velem nem lehet semmit. Ezt nem rég jelentette ki, és bevallom, nem esett jól. Ekkor mondtam azt, hogy inkább lenne kíméletlen, mint ilyen kis óvatoskodó, hogy engem még véletlenül se bántson meg. Azt mondta, jó. Erre én: Szerintem is. És ezzel el is viharzottam.

            Másnapra tört el a mécses. Ültem a konyha asztalnál, bármit kérdeztek, arra vagy bólintás, vagy fejcsóva volt a válasz, mert nem akartam, hogy hallják a sírós hangomat. Tudatosult bennem, hogy elveszítettem, pedig meg sem volt. Potyogtak a könnyeim, apa odaszólt anyának, hogy baj van. Ledőltem az asztalra és kitört belőlem az a sírás, amit már rég tartogattam az elejétől fogva. Amit a szenvedések alatt nem engedtem ki frissen, hogy később ne legyen belőle baj. Míg romlott az egészségi állapotom, talán addig kellett volna, mert akkor még itthon is voltam pár napot. A kutya nem foglalkozott volna vele. Természetesen, a szüleimnek nem mondtam semmit. Valamit összehordhattam, mert nem emlékszem rá, hogy mivel magyaráztam ki magam. De ők simogatták a buksimat, hogy megnyugodjak. Mi lett volna nyugtatóbb egy ölelésnél, mondjuk?

            Nem kellett rá sokat várnom, az iskolában a barátom ölelő karjai vártak. Nem volt olyan. Jól esett, kellett már, de inkább éreztem barátinak, mint szerelemmel telinek. Látta rajtam, hogy nem vagyok rendben. Kérdezte: Mi baj, szívem? Azt mondtam, most már semmi. Annyi az egész, hogy neki mentem az asztalnak, és az addig szépen építgetett kártyavár összedőlt. Ő az ilyen megnyilvánulásaimat nem szokta érteni, azt kéri, magyarázzam meg. Ellenkező esetben én is így tennék. Csak hogy, én sose akarom megmagyarázni. Az ok igen csak egyszerű: szeretem, mert végtelenül jó lelkű, azon felül pedig érzékeny. Rosszul érintené, ha elmondanám, másért epekedek. Őt tényleg úgy veszíteném el, hogy meg van. Szeretek vele lenni, de van bennem ez a rossz érzés, hogy csak áltatom. Ez beárnyékolja az együtt töltött időt. Azt szoktam tőle kérni, hogy ne is foglalkozzon vele, el fog múlni. Következő szünetre elmulasztom én magam. Kiiktatom a gondolataimból azt a briliáns elmét, és azt mondom magamnak: Most iskolában vagyok, itt nem szabad ilyeneken rágódni! Ezzel kicsöngetnek, az én telefonom meg megcsörren.

             Mielőtt előveszem a telefont, elnézést kérek, de valaki keres, kimennék a mosdóba. Puszi, és már ott sem vagyok. Ki más hívhatna, gondoltam, mint az anyukám. Hát nem. Ezért volt furcsa érzésem, hogy most nem telefonálhatok nyilvánosan. Szép jó reggelt kívánok az uraságnak, de viszont sem kívánja, első kérdése: Akkor most haragszol? Rá sosem tudnék haragudni, meg is mondom neki, és kijelentem: Nem haragszom. Elnézést kér, hogy a múltkor azt mondta, amit. Én mindig magamat hibáztatom, ezért rögtön rá is szólok, hogy ne kérjen elnézést, mert tudom, hogy én rontottam, és én tartozom bocsánatkéréssel. Hosszasan beszélgettünk még, az egész nagyszünet elment vele. Becsöngettek, ő is hallotta, azt mondta, most tegyük le, menjek órára. Semmi kedvem nem volt letenni a telefont, imádok vele beszélni. De most sem esett arról szó, amiről szerettem volna. Így gyors kérdés: Ráérsz valamikor? Szeretnék még beszélni veled. A válasz az volt, az én szavaimmal élve: Neked bármikor, bárhol, bármit. Ezzel köszöntünk el. Ragyogó arccal mentem vissza az osztályhoz, ahol még kint voltak a többiek. Barátom kérdezte, hogy mi tartott eddig. Szintén nem emlékszem, hogy mit mondhattam. De jól kimagyarázhattam magam, mint mindig. Akkor már semmi se tudta elrontani a napomat. Bármi történhetett volna.

           Akkor lendült fel újra, amikor találkoztunk a kapuban. Ő ment kondizni, én meg mentem haza. Kiért a kapun, de nem ment tovább, megvárt. Akár inthetett is volna, és mehetett volna a dolgára. Aznap a szokásosnál csinosabb voltam, amit meg is jegyzett. Jól esett, miért tagadnám. Elengedtük egymást, de este elmondta még, hogy mennyire tetszettem neki. Úgy éreztem, hogy siker, ha így folytatom, biztosan elérek valamit. Azóta hordok magas sarkút és kivágott fölsőket. Lehet, hogy csak a rózsaszín felhő kavart be, de mintha egy kis elvarázsolódást hallottam volna ki a hangjából. Ezt azóta sem tudom, de ekkora vonzerőm biztosan nincs.

            Onnantól elkezdtünk újra intenzíven beszélgetni. Huncut dolgokat vágni egymás fejéhez. Óvatosan, lépésenként. Én ugyan már nem finomkodtam, hiszen adott annyi önbizalmat az előző incidens, hogy ne legyek nyuszi. Akkor úgy tűnt, hogy ezt nagyon is jól tettem és teszem is a mai napig. Most sem vagyok miatta hátrányban. De amikor éledezik bennem a nő, amit ő is észrevesz. Nem hogy észreveszi, örül, hogy végre bekövetkezett, és most jöhet a következő lépcső.

            Ami egy ajánlat volt a részéről. Akar nekem valamit adni. Én, mint hamvas kislány és ő, mint egy férfi. Ügye, nem kell tovább ragoznom? Annyit kérek az olvasótól, ne gondoljon vészesen rossz dolgokra! Elborult fejemmel még bele is mennék. És jelenleg olyan, mintha csak a megfelelő pillanatra várnánk.

            Amikor vele vagyok, nem tudom hova tenni a sok gyönyörűséget. Letaglóz maga a látvány, de elkezd beszélni, ami megdobogósítja a szívemet. Meg se tudok szólalni, mert csak mondja és mondja. Én pedig csak hallgatom és hallgatom őt. Nagyon jó hallgatni, hogy mit hogyan mond. Ez a híg málnaszörp a felelős érte, lehet. De teljesen mindegy, mert annyira jó! Azon szoktam mélázni, mi lenne, ha egyszer ő is így hallgatna engem. Elkezdeném mondani. Lehet, nem érdekelné, de ahogy egyre jobban belebonyolódok, egyre nagyobb beleéléssel, ő is elkezdene figyelmesen hallgatni. Úgy szeretném, ha megtapasztalná, mennyire jó érzés!

            Hétfő volt megint, amikor újra találkoztunk úgy, hogy azt előre megbeszéltük. Akkor vettem észre magamon a fentebb említett mellékhatásokat. Kérdezte: Nem vagy ideges? Mondtam: De, az vagyok. Előtte mindig játszom a nagylányt, hogy ne érje csalódás. Határozottan kiállok, és mint akinek semmi baja nincs, úgy beszélek vele. De nem jó játék. Ő az, akit nem akarok becsapni. A kis találkozó igen csak jól működött. Azután volt a legjobb, miután levettem a sapkáját. Sokszor öleltem át, mintha mi egy párt alkotnánk. Hallgattam a szíve dobogását. Jó lenne újra hallani, végtelenül megnyugtató.

            Másnap csalódás ért. Találkoztam a szerelmem teljes ellentétjével, mint amúgy minden nap. Végig néztem rajta, és kerestem. Kerestem valakit, de nem találtam. Semmi rá emlékeztető nem volt. Átöleltem, de ágaskodnom kellett, mint amúgy mindig. Úgy próbáltam átölelni, mint előző nap valaki mást. Nem volt olyan. Hallgattam az ő szívét is, és végig az járt a fejemben: Ez egyáltalán nem olyan. Hihetetlen, de szívdobogás és szívdobogás között igenis van különbség. Már rég megfogalmazódott a fejemben, de akkor vált véglegessé: Ő sosem lesz olyan, mint az a férfi, akit már több, mint négy hónapja ismerek.

            Óvatosan próbáltam tanácsot kérni attól a felettem álló, briliáns elmétől. Azt mondta, ne siessem el. Hallgattam rá, mint amúgy mindig. Ettől többre azonban nem jutottam. Azóta sem. Egy csütörtöki nap újabb mérföldkőnek bizonyult.

            Bejött az iskolába. Én már reggel nyolc óta őt kerestem a szememmel. Barátnőm vállára tettem a fejem, aki amúgy szintén ismeri, és kijelentettem: Nincs itt. Akkor már tíz óra elmúlt, amikor nyílt az ajtó. Csúnyán, lányhoz egyáltalán nem illően, elhalt hangon szóltam oda osztálytársnőmnek: A faszt nincs. És elkezdtem rohanni, elsuhantam a barátom előtt, és a nyakába ugrottam a riválisának. Ahogy ott lógtam rajta, kiszaladt a számon egy szó: Hiányoztál! Ő meg nem tudta hova tenni a helyzetet, meg volt lepődve, egyre csak azt hajtogatta, hogy ez most meglepte, nem számított rá. Őszintén megvallva, én is meglepődtem azon, hogy ilyen heves vagyok a közelében. A nap további része így már nagyon jól telt. Külön öröm volt egy busszal hazajönni.

         Osztálytársnőm mellett ültem. A következő megállónál sokat állt a buszunk, én bámultam ki a fejemből, amikor ismerős tarajocskát láttam. Felálltam, hogy biztos legyek, ő az. Ő volt, és az utat már szinte a barátnőm ölében töltöttem, hogy láthassam. Többször is hátra nézett, de utólag még örülök is, hogy nem vett észre. Csak miután már leszálltunk.

           Mint a filmekben. Két ember egymásba szeret és élnek boldogan. Kívülről így néz ki. Elmesélve olyan szép, annyira irigylésre méltó. De ha tudná az ember, hogy mi folyik a háttérben, máris nem tűnik élvezetesnek és csodálatosnak. Először ez is filmszerű volt. Mondhatni, tökéletes. Aztán felébredtem.

            Épp egy olyan kapcsolatban voltam, ami már nem tett boldoggá. Monoton volt, nehéz, feszültséggel teli. Az a bizonyos harmadik, igen. De még ettől eltekintve is, nagyon sok minden hiányzott. Ami nekem alapvető dolog volt, de neki nem. Igazából, nekem egy férfire volt szükségem, nem egy depresszáns kisfiúra. És akkor találkoztam egy férfivel.

            Tulajdonképpen semmit sem tudtunk egymásról. Csak minimális, alap adatokat. Végül is, csütörtöktől hétfő estéig húztuk a kis találkánkat. Minden megvolt, ami csak kellett. Ő pont olyan volt, amire vágytam. Igen, egy férfi. A kis modorával, a borostájával és a többivel. A férfias illatával, ami nem az öblítő, hanem tényleg, egy illat, amit még most is érzek, és amitől meg tudok szédülni. Nem cigarettázik, nincs dohányszaga, nem egy kocsmában indítja a napot, nem árad róla semmiféle alkohol szag. Gyönyörű, kék szemek, szép mosoly, és ahogy téged néz, nem lehet ellenállni neki. Ezek csak külsőségek, de ahogy jobban megismeri az ember, nem éri csalódás. Okos, és a maga módján még kedves is. Igaz, rossz kedvében nem egy bűbáj, mint máskor, de én még talán ezt is szeretem benne. A találka úgy végződött, ahogy annak végződnie kellett. Puszival, kézfogással, egy bódult sziával. Ahogy mondani szokás, minden csoda három napig tart.

            Pontosan három nap telt el, amikor közölte, belőlünk nem lesz semmi. Ekkora én már szakítottam azzal a kisfiúval, ezzel is kijelentve azt, hogy attól a naptól kezdve én máshoz tartozom. Mit tehettem volna? Elfogadtam, hogy így alakult. Hogy meddig tartott ez az állapot? Körülbelül öt percig. Nem sírtam, nem volt fájdalmas. Inkább idegesítő és nehéz. Megbolondít, utána meg visszalök a való világba. Így történt.

            Az öt perc pedig azóta is tart, és nem akar letelni. Végül elkezdtem lelki fájdalmat érezni. Pár nap múlva már nagyon fájt. Fogytam is egy kicsit, menstruációs zavaraim lettek, romlott a tanulmányi eredményem. Csak az ilyenkor szokásos dolgok. Ezzel párhuzamosan ment a huzavona. A kis játékok, a próbálkozások. De senki nem mondott semmi érdemlegeset. Míg meg nem untam. Pontosan az a fajta ember vagyok, aki úgy érzi, ha magában tartja a negatív érzéseit, azzal csak magát mérgezi, lásd a fentebb említett dolgokat. Amikor kimondtam neki ezt-azt, és rendre utasított, mindig úgy éreztem, hogy mi összevesztünk. Ami persze, hogy nem tett jót az amúgy is letargikus hangulatomnak. Összekapásról azonban szó sem volt. Mostanra rájöttem, hogy csak jót szeretett volna nekem ezzel. A napok teltek, mint azelőtt. Annyi különbséggel, hogy csak egyre rosszabb és rosszabb hangulatban voltam. Ingerlékeny lettem és elvette minden energiámat az, hogy a dolgok végére járjak. Hol így voltunk, hol úgy. Egyszer jóban, máskor kevésbé. Mondanom se kell, nekem nem tetszett ez a hullámzás, mindig jóban akartam lenni vele. Próbálkozásaim eredménytelenek voltak, teljes kudarc. Az önbizalmamat még az is rombolta, hogy a szüleim elmondták, mennyire nincsenek megelégedve velem. Nem csinálok semmit, nem tanulok jól. A szülői prédikáció ne továbbja. A sok felhőtől szinte észre se vettem, de tél lett.

            Leesett a hó, és mi, mint jó diáklányok, lementünk hógolyózni a szünetekben. Ott értek minket utol a fiúk. Láttunk már ilyet, nem? A fiúk a lányokat a hóba döngölik, és csak nevetnek. A lány is, és a fiú is. Mi konkrétan kinéztük egymást a mostani barátommal. Vonzó volt, hogy punk, és még vicces is volt. Idiótán vicces, de ez akkor még nem zavart. Aztán a téli szünet előtt egy héttel megbetegedett. Addig nem is találkoztunk, csak a szünet után. Megörültem neki, kapott nagyölelést. Úgy fogtam fel, mintha csak barátságot akarnék. De pénteken már kéz a kézben kísért ki este a buszmegállóba. Csók, boldogság, egy kedves SMS este tizenegykor. Azt mondtam, akkor elszakadok a hőn áhított férfitől és másnak szentelem az érzéseimet. Magyarán, neki adom azt a bizonyos szerelmi érzést, amit nem is neki akartam odaadni. Nem is volt semmi probléma, csak akkor, amikor szóba elegyedtem az én valódi szerelmemmel.

            Elkezdtem játszani a szerelmes kislány szerepét. Előadtam magam, elmondtam a szövegemet és a barátom természetesen el is hitte. Jó színésznőnek bizonyultam, az egyszemélyes zsűri nekem ítélte a színdarab főszerepét. Azóta is játszom minden nap. Ami azóta is folyik, nem semmi!