Mint a filmekben. Két ember egymásba szeret és élnek boldogan. Kívülről így néz ki. Elmesélve olyan szép, annyira irigylésre méltó. De ha tudná az ember, hogy mi folyik a háttérben, máris nem tűnik élvezetesnek és csodálatosnak. Először ez is filmszerű volt. Mondhatni, tökéletes. Aztán felébredtem.

            Épp egy olyan kapcsolatban voltam, ami már nem tett boldoggá. Monoton volt, nehéz, feszültséggel teli. Az a bizonyos harmadik, igen. De még ettől eltekintve is, nagyon sok minden hiányzott. Ami nekem alapvető dolog volt, de neki nem. Igazából, nekem egy férfire volt szükségem, nem egy depresszáns kisfiúra. És akkor találkoztam egy férfivel.

            Tulajdonképpen semmit sem tudtunk egymásról. Csak minimális, alap adatokat. Végül is, csütörtöktől hétfő estéig húztuk a kis találkánkat. Minden megvolt, ami csak kellett. Ő pont olyan volt, amire vágytam. Igen, egy férfi. A kis modorával, a borostájával és a többivel. A férfias illatával, ami nem az öblítő, hanem tényleg, egy illat, amit még most is érzek, és amitől meg tudok szédülni. Nem cigarettázik, nincs dohányszaga, nem egy kocsmában indítja a napot, nem árad róla semmiféle alkohol szag. Gyönyörű, kék szemek, szép mosoly, és ahogy téged néz, nem lehet ellenállni neki. Ezek csak külsőségek, de ahogy jobban megismeri az ember, nem éri csalódás. Okos, és a maga módján még kedves is. Igaz, rossz kedvében nem egy bűbáj, mint máskor, de én még talán ezt is szeretem benne. A találka úgy végződött, ahogy annak végződnie kellett. Puszival, kézfogással, egy bódult sziával. Ahogy mondani szokás, minden csoda három napig tart.

            Pontosan három nap telt el, amikor közölte, belőlünk nem lesz semmi. Ekkora én már szakítottam azzal a kisfiúval, ezzel is kijelentve azt, hogy attól a naptól kezdve én máshoz tartozom. Mit tehettem volna? Elfogadtam, hogy így alakult. Hogy meddig tartott ez az állapot? Körülbelül öt percig. Nem sírtam, nem volt fájdalmas. Inkább idegesítő és nehéz. Megbolondít, utána meg visszalök a való világba. Így történt.

            Az öt perc pedig azóta is tart, és nem akar letelni. Végül elkezdtem lelki fájdalmat érezni. Pár nap múlva már nagyon fájt. Fogytam is egy kicsit, menstruációs zavaraim lettek, romlott a tanulmányi eredményem. Csak az ilyenkor szokásos dolgok. Ezzel párhuzamosan ment a huzavona. A kis játékok, a próbálkozások. De senki nem mondott semmi érdemlegeset. Míg meg nem untam. Pontosan az a fajta ember vagyok, aki úgy érzi, ha magában tartja a negatív érzéseit, azzal csak magát mérgezi, lásd a fentebb említett dolgokat. Amikor kimondtam neki ezt-azt, és rendre utasított, mindig úgy éreztem, hogy mi összevesztünk. Ami persze, hogy nem tett jót az amúgy is letargikus hangulatomnak. Összekapásról azonban szó sem volt. Mostanra rájöttem, hogy csak jót szeretett volna nekem ezzel. A napok teltek, mint azelőtt. Annyi különbséggel, hogy csak egyre rosszabb és rosszabb hangulatban voltam. Ingerlékeny lettem és elvette minden energiámat az, hogy a dolgok végére járjak. Hol így voltunk, hol úgy. Egyszer jóban, máskor kevésbé. Mondanom se kell, nekem nem tetszett ez a hullámzás, mindig jóban akartam lenni vele. Próbálkozásaim eredménytelenek voltak, teljes kudarc. Az önbizalmamat még az is rombolta, hogy a szüleim elmondták, mennyire nincsenek megelégedve velem. Nem csinálok semmit, nem tanulok jól. A szülői prédikáció ne továbbja. A sok felhőtől szinte észre se vettem, de tél lett.

            Leesett a hó, és mi, mint jó diáklányok, lementünk hógolyózni a szünetekben. Ott értek minket utol a fiúk. Láttunk már ilyet, nem? A fiúk a lányokat a hóba döngölik, és csak nevetnek. A lány is, és a fiú is. Mi konkrétan kinéztük egymást a mostani barátommal. Vonzó volt, hogy punk, és még vicces is volt. Idiótán vicces, de ez akkor még nem zavart. Aztán a téli szünet előtt egy héttel megbetegedett. Addig nem is találkoztunk, csak a szünet után. Megörültem neki, kapott nagyölelést. Úgy fogtam fel, mintha csak barátságot akarnék. De pénteken már kéz a kézben kísért ki este a buszmegállóba. Csók, boldogság, egy kedves SMS este tizenegykor. Azt mondtam, akkor elszakadok a hőn áhított férfitől és másnak szentelem az érzéseimet. Magyarán, neki adom azt a bizonyos szerelmi érzést, amit nem is neki akartam odaadni. Nem is volt semmi probléma, csak akkor, amikor szóba elegyedtem az én valódi szerelmemmel.

            Elkezdtem játszani a szerelmes kislány szerepét. Előadtam magam, elmondtam a szövegemet és a barátom természetesen el is hitte. Jó színésznőnek bizonyultam, az egyszemélyes zsűri nekem ítélte a színdarab főszerepét. Azóta is játszom minden nap. Ami azóta is folyik, nem semmi!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.