„Tudod, én neked adtam magam. Ha nem lehetek veled, akkor mással sem. Elvakultan szeretlek, nem vágyom más fiú társaságára. Itt és most kijelentem neked, hogy egész életedben melletted leszek, bármi is történjék. Mindig veled leszek.” Mosolygott, és adott egy puszit a homlokomra. „Köszönöm.” Arról azonban megint csak nem esett szó, hogy mi lesz a lánnyal. Szakít, vagy marad minden a régiben? Mi lesz? Nem tudom, mivel érdemeltem ki az ez után következő szerencse áradatott, de nekem csak jót tett. Nyilvánvaló.

            A lány félrelépett. Mit volt tenni, bevallották egymásnak, hogy nem igazán voltak hűségesek egymáshoz. Arról, hogy ki kivel, nem esett szó, teljesen mindegy is volt. A lényeg, hogy így már nem akarták folytatni. Részben örültem, de engem legalább annyira megviselt, mint őt. A mindig sugárzó, kék szemei most szomorúak voltak. Sápadt és kedvtelen. Amikor simogattam a kezét, azt elkapta onnan és felállt. Járkált, ide-oda. Mondtam, hogy én inkább elmegyek, nem zavarom. Rakja rendbe a gondolatait. Először legyintett, nem tartott vissza. Már nyitottam ki az ajtót, amikor azt becsapta, átfogta a derekamat és a vállamra borult. Meleg, nedves dolgot éreztem a vállaimon. A könnyei voltak.

            Innen már nem volt visszaút. Vele maradtam. Akkor már engedte magát. Engedte, hogy öleljem, hogy simogassam, hogy fogjam a kezét. Közben elmondta a kapcsolatuk történetét. Volt, amin nevettünk, de olyan is, amin inkább sajnálkoztunk. Amikor befejezte, kérte, hogy most ne hagyjam egyedül, holnap úgy sincs iskola, aludjak nála. Rózsaszín limonádé volt még mindig a fejemben, persze, hogy ott maradtam. Maradtam, pedig tudtam, hogy mire kellek.

            Néhány rosszul irányzott érintés után úgy döntöttem, hogy kiállok magamért, és ma nem hagyom, hogy a játék babája legyek. Kérdeztem: Biztos? Persze, hogy biztos volt. Hirtelen ötlettől vezérelve kijelentettem neki: Ha most megtesszük, azzal kimondjuk, hogy mi együtt vagyunk. Biztosan ezt akarod? Láttam rajta a visszalépést. Nem akarta ő ezt komolyan, igazán soha. Az éjszaka csendesen, alvással telt, egymáshoz közel, összebújva. Megint álmodtam a mentolszín ruháról, a párás levegőről. És róla. Reggelre ő is, és én is olyanok voltunk, mintha kicseréltek volna.

            „Ügye, hogy így sem volt rossz?” Hümmögött, zavartan mosolygott. Jól ismerem ezt, a férfi büszkesége nem mondat ki vele ezt-azt. Jó volt, tudom én, és ő is. Korán volt még, de azon a reggelen mindent együtt csináltunk: ágyban reggeliztünk, együtt rohamoztuk meg a fürdőszobát, együtt fésülködtünk, együtt hallgattunk zenét. Mindent, de mindent együtt tettünk. Bámultunk ki az ablakon, amikor felnevetett: Ilyet is csak veled lehet. És nyomott egy puszit az arcomra. Majd megszólaltam: Szeretnék egy mentol színű ruhát.

-         Tudom.

-         Honnan?

-         Álmodban emlegetted.

-         Ja…

-         De most rohanj, ne találjanak itt.

Otthon minden a lehető legjobban ment. A szüleim elégedettek voltak, jó volt a kedvem, nem veszekedtünk, bármikor szólhattak hozzám. Ők talán annak tudták be, hogy nincs fiúm, így nincs, ki elvegye az eszemet. Pedig ha tudták volna, hogy mi is történik! Nem, inkább ne. Még mindig egy titkos kapcsolatnak tekintettem. Délután csörgött is a telefonom. Alig hittem el, hogy ő az. Naiv kis eszemmel azt gondoltam, hogy máris hiányzok neki. De azt közölte velem, hogy a mentol színű ruhám már útban van hozzám. Nézzem meg, mennyire szeret! Rengeteg dolog kavargott akkor bennem.

         Nem kell drága dolgokat vennie nekem ahhoz, hogy megmutassa, szeret. Nem azért mondtam, hogy mit szeretnék, hogy azt máris megvegye nekem. És mit fogok mondani, honnan ez a gyönyörű, drága holmi? A jó Isten adta? Okos lány, mondta. Ezzel nem hízelegni akart, igazán, nem is megmutatni valamit. Csak adni valamit cserébe azért, hogy vele maradtam, és nem hagytam egyedül. Neki ez sokat jelent. Nekem semmiség volt, hiszen a legdrágább ember, akivel eddig találkoztam, még szép, hogy vele maradok jóban, rosszban. Pár hét telt el, amikor megérkezett a ruhám. Végtelenül boldog voltam, ugrottam a nyakába, mint régen. De tanácstalan voltam: Hogyan lehetne ellensúlyozni ezt a hatalmas szívességet? És tényleg, mit is mondok a szüleimnek?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.