Teljesen más útját választottuk a kereszteződés áthaladásának. Így sietősre vettem a figurát. Még talán direkt nem is mentem utána egyenesen. Átértem az úton, és elkezdtem rohanni utána. Megfordult, megvárt. Annyiszor elképzeltem már, hogy mi lenne, ha együtt mennénk haza. Végre összejött. És elérkeztünk ahhoz a bizonyos kapuhoz. Megpiszkáltam a nyakláncát, aznap már másodjára, de megcsörrent a telefonja. Azt mondta, neki most mennie kell. Nem tartottam fel, ezt meg is mondtam neki, átöleltem, és kiszaladt a számon: Csak annyira szeretlek. Amikor elengedtem, akkor mondta, hogy „Én is szeretlek”. Nem látok bele azóta se többet, mint ami. Én szeretem, így ő is szeretem engem. Én szerelemmel ő meg kitudja. Egyszer azt mondta, én a szomszéd kislány vagyok, aki gyönyörű. Bár ne mondana ilyeneket! Megkímélne egy-két szívkalimpálástól.

            Egy dolgot utálok benne, de azt nagyon. Megbolondít, utána meg visszalök a valóságba. Megtette már, nem egyszer, nem kétszer. Szerinte, velem nem lehet semmit. Ezt nem rég jelentette ki, és bevallom, nem esett jól. Ekkor mondtam azt, hogy inkább lenne kíméletlen, mint ilyen kis óvatoskodó, hogy engem még véletlenül se bántson meg. Azt mondta, jó. Erre én: Szerintem is. És ezzel el is viharzottam.

            Másnapra tört el a mécses. Ültem a konyha asztalnál, bármit kérdeztek, arra vagy bólintás, vagy fejcsóva volt a válasz, mert nem akartam, hogy hallják a sírós hangomat. Tudatosult bennem, hogy elveszítettem, pedig meg sem volt. Potyogtak a könnyeim, apa odaszólt anyának, hogy baj van. Ledőltem az asztalra és kitört belőlem az a sírás, amit már rég tartogattam az elejétől fogva. Amit a szenvedések alatt nem engedtem ki frissen, hogy később ne legyen belőle baj. Míg romlott az egészségi állapotom, talán addig kellett volna, mert akkor még itthon is voltam pár napot. A kutya nem foglalkozott volna vele. Természetesen, a szüleimnek nem mondtam semmit. Valamit összehordhattam, mert nem emlékszem rá, hogy mivel magyaráztam ki magam. De ők simogatták a buksimat, hogy megnyugodjak. Mi lett volna nyugtatóbb egy ölelésnél, mondjuk?

            Nem kellett rá sokat várnom, az iskolában a barátom ölelő karjai vártak. Nem volt olyan. Jól esett, kellett már, de inkább éreztem barátinak, mint szerelemmel telinek. Látta rajtam, hogy nem vagyok rendben. Kérdezte: Mi baj, szívem? Azt mondtam, most már semmi. Annyi az egész, hogy neki mentem az asztalnak, és az addig szépen építgetett kártyavár összedőlt. Ő az ilyen megnyilvánulásaimat nem szokta érteni, azt kéri, magyarázzam meg. Ellenkező esetben én is így tennék. Csak hogy, én sose akarom megmagyarázni. Az ok igen csak egyszerű: szeretem, mert végtelenül jó lelkű, azon felül pedig érzékeny. Rosszul érintené, ha elmondanám, másért epekedek. Őt tényleg úgy veszíteném el, hogy meg van. Szeretek vele lenni, de van bennem ez a rossz érzés, hogy csak áltatom. Ez beárnyékolja az együtt töltött időt. Azt szoktam tőle kérni, hogy ne is foglalkozzon vele, el fog múlni. Következő szünetre elmulasztom én magam. Kiiktatom a gondolataimból azt a briliáns elmét, és azt mondom magamnak: Most iskolában vagyok, itt nem szabad ilyeneken rágódni! Ezzel kicsöngetnek, az én telefonom meg megcsörren.

             Mielőtt előveszem a telefont, elnézést kérek, de valaki keres, kimennék a mosdóba. Puszi, és már ott sem vagyok. Ki más hívhatna, gondoltam, mint az anyukám. Hát nem. Ezért volt furcsa érzésem, hogy most nem telefonálhatok nyilvánosan. Szép jó reggelt kívánok az uraságnak, de viszont sem kívánja, első kérdése: Akkor most haragszol? Rá sosem tudnék haragudni, meg is mondom neki, és kijelentem: Nem haragszom. Elnézést kér, hogy a múltkor azt mondta, amit. Én mindig magamat hibáztatom, ezért rögtön rá is szólok, hogy ne kérjen elnézést, mert tudom, hogy én rontottam, és én tartozom bocsánatkéréssel. Hosszasan beszélgettünk még, az egész nagyszünet elment vele. Becsöngettek, ő is hallotta, azt mondta, most tegyük le, menjek órára. Semmi kedvem nem volt letenni a telefont, imádok vele beszélni. De most sem esett arról szó, amiről szerettem volna. Így gyors kérdés: Ráérsz valamikor? Szeretnék még beszélni veled. A válasz az volt, az én szavaimmal élve: Neked bármikor, bárhol, bármit. Ezzel köszöntünk el. Ragyogó arccal mentem vissza az osztályhoz, ahol még kint voltak a többiek. Barátom kérdezte, hogy mi tartott eddig. Szintén nem emlékszem, hogy mit mondhattam. De jól kimagyarázhattam magam, mint mindig. Akkor már semmi se tudta elrontani a napomat. Bármi történhetett volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.