A bármi, az elképzelhetetlen be is következett. Most ő rohant utánam, most én vártam meg őt. Megkérdezte, hogy mit szerettem volna még mondani neki. Közöltem vele, hogy így nem tudom elmondani, menet közben. Majd ha kettesben leszünk, elmondok neki mindent. Rám hagyta. Alig értem haza, amikor már mehettem is vissza. Hozzá.

            Egyedül vagyok itthon, mondta. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit akar nekem ezzel mondani. Így kénytelen voltam visszakérdezni, hogy „Igen? Mit tehetnék ez ügyben érted?” Tömören, lényegre törően: Gyere át. Tíz percet kértem, és már ott is voltam. Nem rég váltunk el ugyan, de én mindig úgy esek neki, mintha már évek óta nem találkoztunk volna. Most valahogy ő is így tett.

            Kedvesen betessékelt a szobájába, de ettől többre már nem is emlékszem. Egyedül a tekintete él bennem élénken és néha még mindig érzem az érintését a derekamon, ahogy a pólóm alá nyúlva simogatott. Gondolom, hogy mi történt. Valószínűleg az övé lettem, ahogy mindig is szerettem volna. Hat óra volt, amikor kisöpörte a hajam a szememből. Anyaszült meztelenül feküdtünk egymás mellett, és ugyan megjegyezte, hogy jó lenne még egy kicsit összebújva maradni, de öltözzek és menjek. Nem tenne jót, ha így találnának minket. Még szerettem volna megcsókolni, de csak egy aprócska puszi lett belőle. „Ü-üm.” Mintha csak azt mondta volna, hogy ne csináld, kislány, mert visszafordíthatatlan következményei lesznek. De azt megint csak nem tudtam elmondani, amit akartam.

            Mondanom se kell, ismét csend honolt. Ugyan a kedvem az egekben volt, ennek mindenki örült, főleg a barátom. Ha tudta volna, hogy mitől ez a kirobbanó energiám, vége lett volna a pályafutásunknak. Jó volt a kedélyállapotom, de egyben szomorú is voltam. Újra rádöbbentem, hogy megint visszalökött az élők közé. Ahogyan azt szokta. Vártam, hogy újra jelentkezik. Ekkor eszembe jutott, hogy milyen buta vagyok, hiszen most én jövök. Küldtem egy SMS-t neki, amiben felőle érdeklődtem. Választ nem kaptam. Mivel tudom, hogy elfoglalt ember, nem is foglalkoztam igazán az esettel. Sok dolga van, nem ér rá velem foglalkozni, teljesen egyértelmű. Igen, mert mással foglalkozott.

            Nem egy embertől hallottam, hogy van barátnője, akivel már évek óta tökéletesen megvannak. Gondoltam, ez csak eltántorítás, hogy hagyjam már békén, hogy lehetnénk mi együtt, felejtsem el, mert különben is, van barátnője. Sírásban törtem ki, amikor egy lánnyal láttam. Részben az elviselhetetlen féltékenységtől, részben a fájdalomtól. Egyszerre játszódott le bennem minden. Dühös voltam, szörnyen mérges. Nem értettem, hogyan képzelhette ezt. Direkt későbbi buszra szálltam, még véletlenül se akartam a közelében lenni. Nem volt ennyire egyszerű a dolgom, mert bevárta a 15:10-es buszt, és itthon találkoztunk. Ez kiverte a biztosítékot.

            Leszálltam, és egyenesen neki rontottam. Elkezdtem püfölni, tudom, hogy nem fájt neki, talán sehogy sem, könnyen le tudott fogni. A jelenetem a buszmegállóban végül úgy végződött, hogy magához szorított, simogatta a hajamat és csitítgatott, mert akkor már inkább zokogtam. Mindig is el akartam kerülni azt, hogy sírni lásson. Le ültetett az ölébe, zsebkendőt vett elő. Nála mindig volt zsepi. Bármikor, bárhol. Ahogy törölgette a könnyeimet azt kérte tőlem, hogy most mondjam el szépen, mit is akarok tőle. Úgy éreztem magam, mintha én lennék a kis japán lolita, ő pedig valami befolyásos személy. Én az esetlen modorommal, a kislányos bájommal és egyáltalán, végtelenül kislánynak éreztem magam mellette. Ő pedig egy megtermett férfi, aki úgy tart a karjában, mintha egy játék baba lennék, és várja, hogy elkezdjek beszélni. Hogy végre kimondja első szavait az ő kisbabája.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.