Nagyon drága vagy. Ennyivel kommentálta a beszédemet. Kézen fogva jöttünk haza. Mintha az apukám lenne, lóbáltam a kezét. Kedvem lett volna egy mentolszín, fodros ruhában végig ugrándozni a lakhelyünket a párás időben, ami akkor volt. De inkább csak csendben fürkésztem az arcát. El volt gondolkozva. Még sose láttam valakit ennyire elgondolkozni. Észrevette, jegesen nézett rám. Megijedtem, rögtön elengedtem a kezét, és a félelem ülhetett ki az arcomra, mert akkor rögtön meglágyult. Szaporán lépkedtem, amit ő nem engedett, elkapta a karomat, magához húzott, és a járda szélére léptünk. A falnak dőlt és úgy ölelt, ahogy csak tudott.

            „Most nem csókolhatlak meg. De én mégis megteszem. Tőlem nem kell félned.” Lassan emeltem a fejem, és hirtelen förmedtem rá: Ne játszadozz velem, és a barátnőddel se! Azt akarta velem elhitetni, hogy ez nem játék. A barátnője nem sejt semmit. De az én barátom se. Tehát tud róla. Igen, itt jött a második menet. Nem sírva, csak szépen, nyugodtan, csendesen beszélve. A karjai még mindig a derekamon pihentek, és belőlem újra kiszakadt a szó.

            „Igen ám, de én képes lennék szakítani azért a barátommal, hogy veled legyek. Te ezt nem tennéd meg soha, mert nem szeretsz, ellentétben velem. Nem tartalak bunkónak vagy gonosznak. De arról előre szólhattál volna, hogy csak játszani akarsz. Akkor én is úgy fogtam volna fel. Lehettél volna nyugodt szívvel az ágyasom, lehettél volna a szeretőm. Én is ezt tehettem volna, teljesen tiszta lelkiismerettel. De nem, mert én idővel beléd zúgtam, és igaz, hogy te ezt tudtad, de úgy voltál vele, így csak érdekesebb lesz a játék. A szabályokon így sem változtattál, miért is változtattál volna? A meglévő szabályok sokkal kedvezőbbek a játék mostani menetének. Mit akarsz? Ki nevessen a végén?”

            Te céda, ezt mondta. De még véletlenül sem rosszallóan, volt a hangjában valami nagyon huncut. Mintha nagyon tetszene neki a helyzet. Egy porcelán babával a kezei között, akivel finoman kell bánnia, el ne törje. Annak csillogó, zöldeskék szemei rá szegeződnek, piros ajkai pedig remegnek. Láttam a szemében, hogy nem tud betelni a látvánnyal. Többet akart. A tarkómra tette a kezét, utána meg jött, aminek jönnie kellett. Rúzsos lett, amit nem tudtam megállni nevetés nélkül. Már ő is nevetett, ami megnehezítette a dolgomat, hogy le tudjam törölgetni. Mit mond otthon, merre járt, hogy vörös a szája?

            Ennyi érzelmet és ennyi hullámzást, mint amennyiben részem volt negyedóra alatt, még soha nem éreztem. Kérdeztem tőle, hogy mi jön ezután. Az ilyen kérdéseimre sose adott kielégítő választ. De most azt mondta, ha szakítok a barátommal, úgy bebizonyítom, hogy tényleg őt szeretem, de ő nem fogja megszakítani a kapcsolatot a barátnőjével. Részéről ugyanúgy fognak menni a dolgok. Egy darabig. Ad nekem egy esélyt. Úgy fog viszonyulni hozzám, mint egy lehetséges barátnőjelölthez. De csak úgy, ha szakítok a barátommal. Más különben ez nem fog működni. Miért én szakítsak? A válasz nagyon egyszerű volt: Neked könnyebb. Ha a múltkor is megtettem, most sem fog nehezemre esni. Tizenöt évesen nehogy már gondot okozzon nekem az ilyesmi. Ultimátumot is kaptam, ami azt írta elő, hogy három nap múlva jelentkeznem kell. Ha addig nem teszem meg, el is felejthetjük egymást.

            Ez tőle teljesen szokatlannak hatott. Nem így ismertem meg. Ezt már nem kedvesen adta elő, inkább ijesztően. De még ő mondta, hogy tőle ne féljek. Minden perc meghatározó lett attól kezdve. Senkinek nem beszélhettem semmiről, ez is a megállapodás része volt, így egyedül kellett megküzdenem vele. Mérlegeltem, minden gondolatomat kitöltötte. Szétszórt lettem, táplálkozni sem táplálkoztam megfelelően abban a három napban. Míg megfogalmazódott bennem a döntés: Neki adom magam.

            Eldöntöttem, ha kell, neki szentelem az egész életemet, leszek a kisbabája. Akkor vesz elő, amikor csak akar, a lényeg, hogy vele lehessek. Semmi sem számított, csak ő. Nem érdekelt az ez után jövő szenvedés, hogy hogyan állok a barátom elé. Semmi. Csak az általam kiválasztott férfivel akartam lenni, a többit már mellékesnek éreztem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.