A nap nagyon érdekesen telt. Őszinteségi rohamokkal volt tűzdelve. Elmondtam a barátomnak, hogy nagyon szeretem, köszönöm a vele töltött időt, köszönöm, hogy általa új embereket ismerhettem meg. Köszönöm, hogy bele vitt egy másik társaságba, hogy velem volt, hogy számíthattam rá mindig. De ez már csak barátságként működhet. A szívem szakadt meg érte, könnyekben törtem ki. Rettenetesen fájt. De a valódi szerelemért mindent! Szomorkás hangulatomat a vészcsengő szakította meg: Jelentkezz!

            Kora délután küldtem az SMS-t: Tiéd vagyok. Minél előbb, annál jobb, nem csúsztam ki az időből. A második SMS, amire választ kaptam: Örülök. : ) Ezután jött csak a valódi szenvedés. Nem, hogy jobb lett volna, csak rosszabb lett. Látni a barátomat, hogy más lányokat hajkurász, látni a szeretett férfin, hogy nem is érdeklem. Borzalmas volt. Én abban hiszek, hogy nem véletlenül szenved annyit az ember, hogy megkapja azt, amit szeretne. Minél többet marcangolja magát, annál édesebb lesz, ha eléri a kitűzött célt. Ez ebben az esetben is így történt.

            Szerda volt, egy végtelenül fárasztó nap. Az pedig csak még elviselhetetlenebbé tette, hogy nem lehettem a barátommal. Elfelejtette velem ezt az érzést egy újabb szöveges üzenet: Tudsz jönni a 14:25-össel? A válasz természetesen igen volt. Akkor is azzal mentem volna, ha korábbival is mehettem volna. A szokásostól eltérően, nem voltak túl sokan. Foglalt nekem helyet, amitől végtelenül boldog voltam. Kérdezte, hogy hogyan szakítottam a barátommal és hogy az óta mi a helyzet. Hosszasan meséltem, mindenről. Megint úgy figyelt, mint azon a párás napon. Szavamat az eső szakította meg. Rögtön elkezdtem arról beszélni, hogy mennyire szeretem, ha esik. Nagyon belemerülhettem, mert még azt sem vettem észre, hogy engem bámul. Gondolt egyet, és a mutatóujját a számra tette. „Csitulj, kislány.” Bele kezdett a mondandójába. Mintha tudta volna, hogy arra fogom kérni, hogy akkor beszéljen ő. Leszálltunk, és kérdezte: Nagyon sietsz haza? Sietni, ha vele vagyok? Soha, van időm. „Akkor jó, mert ezt nálunk fogjuk folytatni.” Elkapott a félelem.

            „Ne haragudj, de nekem jelenleg az első helyen van a leckeírás és a tanulás. Segíthetsz nekem, így előbb végzek, és utána a tiéd vagyok.” Felhúzta a szemöldökét, és összemosolyogtunk. Az ő mosolya azonban más volt. De gyorsan elhessegettem a felmerülő félelmeimet.

-         Mondd, hogy kész vagyunk!

-         A-á, még van egy matek házi. Azzal gyorsan kész leszek.

Lefirkantottam, és ő már rántott is magához. Füzet, könyv, toll, ceruza, radír, minden a földön landolt, csak mi voltunk biztonságban egymás karjaiban. Nem hagytam volna ki egy pillanatot sem, miközben ő mosolyog. Nagyon tetszik, még a mai napig is. Szabályszerűen a hasára fektetett, a fejem a mellkasánál volt. Az az édes szívdobogás, amit már olyan régen hallottam. Talán még el is szundikáltam, annyira megnyugtatott. Volt is egy álmom arról a bizonyos mentolszín ruháról és az esőről. Angyali hangja ébresztett fel.

            „El ne aludjál itt nekem, a java még csak most jön.” Úristen, gondoltam, milyen java? Hol, mi? A nyakamba harapott, és egy újabb óra esett ki a fejemből, mintha ott se lettem volna. Még szerencse, hogy volt nálam sál, amit jó pár napig le sem vettem. Idővel, egyre több minden ragadt meg, egyre bátrabb lettem. Ez azt jelentette, hogy tökéletesen oldott állapotban voltam mellette. Amikor kitudtam zárni mindent, ha vele voltam. Olyan meseszerűnek tűnt, olyan hibátlannak. De ilyenkor jönnek a bonyodalmak.

            Türelmem akár egy birkának, de néhány hét után mégis csak türelmetlenné tett az, hogy ez vajon meddig megy így tovább. Titokban. Ha mi ilyen jól megvagyunk kettesben, mi szükség van még a barátnőjére? Szereti, persze. Én viszont nem tűröm, hogy tulajdonképpen két szeretőt tartson. Neki szegeztem a kérdést: Meddig fogjuk még ezt játszani? Nem kaptam választ. Letudtam magamban annyival, hogy neki ez nyilván nagyon kényelmes. Két lány is harcol a kegyeiért, melyik fiú ne örülne ennek? De csak elmondta: Neki nem is olyan kényelmes a helyzet, mint amilyennek látszik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.