„Drága Zs,

Remélem, jól aludtál. Nagyon reggel van még, nem tudom, mit mondhatnék. Hagytam neked kulcsokat, és még egy kis ezt-azt. Meg kell, hogy várj. Mindig csak váratlak, tudom, ne haragudj rám. Szeretsz ennyire, erős lány vagy, menni fog. Nekem is nehéz, hidd csak el. Találkozunk még. Ha visszajöttem, feleségül veszlek!

Szeretlek, vigyázz magadra!”

            Életemben először lógtam az iskolából. Mintha minden elölről kezdődött volna. Elfogyott az erőm, több barátom is volt, csak tengődtem. Lassan felejtődött minden. Mintha nem is lett volna, de igazából nagyon szenvedtem nélküle. Már rég nem beszéltünk, amikor SMS-t kaptam: Holnap otthon leszek!

            Másfél év telt el, mégis, rettentő izgatott lettem. Eldöntöttem, a mentolszínű ruhámat fogom felvenni. Annyira vártam már, hogy újra megölelhessem, rám nézzen, hogy egyáltalán vele legyek. Túl hosszú időt töltöttünk el egymás nélkül. Féltem, hogy nem lesz ugyanolyan. Mindenesetre, felhívtam őt, hogy mindent tudjak. Azt beszéltük meg, hogy késő este találkozzunk. Éjfélkor.

            Alig tudtam kiosonni, de annyira elszánt voltam, hogy minden jól működött. Kitaláltam terveket, jó szövegeket, mindent. Kellemes volt az éjszakai levegő. Nem volt annyira hideg, de lehet, hogy csak nekem volt melegem. A mentolszínű fodrokat lengette a szél, a hajamba is belekapott. Megnövesztettem, kiengedve hordtam, nem csináltam vele semmit. Természetes volt, ezzel is nagyobbnak tűntem. A cipőm kopogás visszhangzott. Teljes csend honolt. Végre megláttam őt. Ott állt, mint régen, mint azon a novemberi estén. A szerelmem. Szaporáztam a lépteimet.

            Sírva fakadtam a gyönyörűségtől. Még mindig nagyon szép volt, férfias, ugyanaz a finom illat. Nem változott semmit a legnagyobb örömömre. „Olyan vagy, akár egy angyal.” Nem jött ki hang a torkomon, csak szorítottam, zokogtam, és arról faggattam, hogy ügye most már nem fog itt hagyni? Ügye velem marad? Bólogatott, mosolygott, és elkezdett mesélni, mi minden történt vele. „De remélem, azért nem remeteként éltél, míg nem voltam itt.” Nem mertem neki bevallani, hogy volt több barátom is. Látta rajtam, hogy zavarban vagyok, így ő szólalt meg: Teljesen természetes. Én sem bírtam magammal. Semmi baj. Mosolygott, és éreztem, hogy tényleg nincs baj. Lehettünk mi akárkivel, ha a másikhoz foghatóval nem találkoztunk. „Minden lányban téged kerestelek. Még el is szégyelltem magam. Annyira jó, hogy most itt vagy!” Hajnalig csak őt hallgattam. Megvártuk a napfelkeltét, de nekem sietnem kellett haza.

            Onnantól kezdve, mint aki újjászületett. Nem volt feszültség bennem, újra jó volt a tanulmányi eredményem. Közeledett a továbbtanulás, ami ugyan elvette az energiáimat, de az édesem eltűrte, szorított értem, velem volt. Támogatott, amiben csak tudott. Az érettségim jobb lett, mint vártam. Túl voltunk a banketten, a családi fogadáson, de az még hátra volt, amikor a szerelmemmel lehettem. Azt mondta, mindenképp kettesben szeretné velem tölteni az estét, feltétlen menjek át.

            Igazából, nem számítottam semmire. Úgy voltam vele, hogy egy fantasztikus éjszakát töltünk együtt. Ilyen-olyan extrákkal. Megünnepeljük a magunk módján, hogy minden sikerült. Megérte, amikor nem voltunk együtt csak azért, mert én tanultam. Vagy éppen ő nem ért rá. „Ha visszajöttem, feleségül veszlek!”

- F I N -

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.