Akkor lendült fel újra, amikor találkoztunk a kapuban. Ő ment kondizni, én meg mentem haza. Kiért a kapun, de nem ment tovább, megvárt. Akár inthetett is volna, és mehetett volna a dolgára. Aznap a szokásosnál csinosabb voltam, amit meg is jegyzett. Jól esett, miért tagadnám. Elengedtük egymást, de este elmondta még, hogy mennyire tetszettem neki. Úgy éreztem, hogy siker, ha így folytatom, biztosan elérek valamit. Azóta hordok magas sarkút és kivágott fölsőket. Lehet, hogy csak a rózsaszín felhő kavart be, de mintha egy kis elvarázsolódást hallottam volna ki a hangjából. Ezt azóta sem tudom, de ekkora vonzerőm biztosan nincs.

            Onnantól elkezdtünk újra intenzíven beszélgetni. Huncut dolgokat vágni egymás fejéhez. Óvatosan, lépésenként. Én ugyan már nem finomkodtam, hiszen adott annyi önbizalmat az előző incidens, hogy ne legyek nyuszi. Akkor úgy tűnt, hogy ezt nagyon is jól tettem és teszem is a mai napig. Most sem vagyok miatta hátrányban. De amikor éledezik bennem a nő, amit ő is észrevesz. Nem hogy észreveszi, örül, hogy végre bekövetkezett, és most jöhet a következő lépcső.

            Ami egy ajánlat volt a részéről. Akar nekem valamit adni. Én, mint hamvas kislány és ő, mint egy férfi. Ügye, nem kell tovább ragoznom? Annyit kérek az olvasótól, ne gondoljon vészesen rossz dolgokra! Elborult fejemmel még bele is mennék. És jelenleg olyan, mintha csak a megfelelő pillanatra várnánk.

            Amikor vele vagyok, nem tudom hova tenni a sok gyönyörűséget. Letaglóz maga a látvány, de elkezd beszélni, ami megdobogósítja a szívemet. Meg se tudok szólalni, mert csak mondja és mondja. Én pedig csak hallgatom és hallgatom őt. Nagyon jó hallgatni, hogy mit hogyan mond. Ez a híg málnaszörp a felelős érte, lehet. De teljesen mindegy, mert annyira jó! Azon szoktam mélázni, mi lenne, ha egyszer ő is így hallgatna engem. Elkezdeném mondani. Lehet, nem érdekelné, de ahogy egyre jobban belebonyolódok, egyre nagyobb beleéléssel, ő is elkezdene figyelmesen hallgatni. Úgy szeretném, ha megtapasztalná, mennyire jó érzés!

            Hétfő volt megint, amikor újra találkoztunk úgy, hogy azt előre megbeszéltük. Akkor vettem észre magamon a fentebb említett mellékhatásokat. Kérdezte: Nem vagy ideges? Mondtam: De, az vagyok. Előtte mindig játszom a nagylányt, hogy ne érje csalódás. Határozottan kiállok, és mint akinek semmi baja nincs, úgy beszélek vele. De nem jó játék. Ő az, akit nem akarok becsapni. A kis találkozó igen csak jól működött. Azután volt a legjobb, miután levettem a sapkáját. Sokszor öleltem át, mintha mi egy párt alkotnánk. Hallgattam a szíve dobogását. Jó lenne újra hallani, végtelenül megnyugtató.

            Másnap csalódás ért. Találkoztam a szerelmem teljes ellentétjével, mint amúgy minden nap. Végig néztem rajta, és kerestem. Kerestem valakit, de nem találtam. Semmi rá emlékeztető nem volt. Átöleltem, de ágaskodnom kellett, mint amúgy mindig. Úgy próbáltam átölelni, mint előző nap valaki mást. Nem volt olyan. Hallgattam az ő szívét is, és végig az járt a fejemben: Ez egyáltalán nem olyan. Hihetetlen, de szívdobogás és szívdobogás között igenis van különbség. Már rég megfogalmazódott a fejemben, de akkor vált véglegessé: Ő sosem lesz olyan, mint az a férfi, akit már több, mint négy hónapja ismerek.

            Óvatosan próbáltam tanácsot kérni attól a felettem álló, briliáns elmétől. Azt mondta, ne siessem el. Hallgattam rá, mint amúgy mindig. Ettől többre azonban nem jutottam. Azóta sem. Egy csütörtöki nap újabb mérföldkőnek bizonyult.

            Bejött az iskolába. Én már reggel nyolc óta őt kerestem a szememmel. Barátnőm vállára tettem a fejem, aki amúgy szintén ismeri, és kijelentettem: Nincs itt. Akkor már tíz óra elmúlt, amikor nyílt az ajtó. Csúnyán, lányhoz egyáltalán nem illően, elhalt hangon szóltam oda osztálytársnőmnek: A faszt nincs. És elkezdtem rohanni, elsuhantam a barátom előtt, és a nyakába ugrottam a riválisának. Ahogy ott lógtam rajta, kiszaladt a számon egy szó: Hiányoztál! Ő meg nem tudta hova tenni a helyzetet, meg volt lepődve, egyre csak azt hajtogatta, hogy ez most meglepte, nem számított rá. Őszintén megvallva, én is meglepődtem azon, hogy ilyen heves vagyok a közelében. A nap további része így már nagyon jól telt. Külön öröm volt egy busszal hazajönni.

         Osztálytársnőm mellett ültem. A következő megállónál sokat állt a buszunk, én bámultam ki a fejemből, amikor ismerős tarajocskát láttam. Felálltam, hogy biztos legyek, ő az. Ő volt, és az utat már szinte a barátnőm ölében töltöttem, hogy láthassam. Többször is hátra nézett, de utólag még örülök is, hogy nem vett észre. Csak miután már leszálltunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.